Nagy érdeklődéssel, ugyanakkor előzetes tapasztalatok híján látogattam ki 2017. november 19-én a PlayIT-re. A terület ugyan némiképp távol áll tőlem, azonban kíváncsi voltam, a játék általi fejlesztés milyen új távlatokat nyithat az oktatásban.

Elsőként a Lego videójátékok sátrába vetődtem el: kaptam az alkalmon, s ki is próbáltam az egyik játékot: egy feltartóztathatatlan Lego figurát irányíthattam földön, vízen, azonban arra nem sikerült rájönnöm, hogy a rettenthetetlen harcosnak mi is lenne a küldetése. Nem voltam rest, megkérdeztem az utánam következő játékosokat, hogy mi is a játék célja, de ők sem tudták megmondani. Sajnos a helyzet más kiállítóknál is megismétlődött: a játék bonyolult képi világában nem tudtam eligazodni, nem voltak világosak a keretek, a szabályok, s sajnos nem volt kihez fordulni.

Alapvetően a számítógépes játékok miatt érkeztem, de az egyik színpadon a youtuberek között zajló beszélgetés hasonlóképp újdonság volt a számomra. A résztvevők fiatalos lendülettel több fontos megállapítást is tettek. 

Mielőtt azonban ebben elmélyedtem volna, lehetőségem volt kipróbálni a Counter-Strike: Global Offensive játékot, ahol az ellenfelem egy tízéves forma fiú volt. Felváltva voltunk terroristák, illetve terrorelhárítók, s keményen kellett egymás harcosait legyilkolnunk. Frusztrálóan hatott rám, ahogy a játék elején sorban ölték meg az embereimet, de az sem volt jobb, amikor nekem sikerült lelőnöm az ellenség harcosait. A kissrác a végén nagyon rendes volt, elismerően szólt a játékerőmről, én ellenben zavartan álltam, hogy akkor tulajdonképp mihez is gratulálhatnék: hogy ennyi embert ilyen sikeresen mészárolt le?

Ezen intermezzo után kezdtem alaposabban figyelni a League of Legends döntőjét: sajnos azonban a szakkommentálás ellenére sem sikerült megértenem, hogy a képernyőn szaladgáló figurák milyen szabályok szerint működnek, ki mit csinál, s egyáltalán mi is történik. Nem tudtam eligazodni a játék képi világában, az események számomra követhetetlennek bizonyultak.

Ahogy kifelé tartottam a Hungexpóról, elkaptam egy apa és fia közötti beszélgetés foszlányát: az apa kérdésére, hogy jó volt-e eljönni, a gyermek úgy válaszolt, hogy jó volt, tetszett neki a program.

Magam is mindenképp a program hozadékának tartom, hogy olyan világba nyerhettem bepillantást, amiről korábban alig tudtam valamit. Mind a youtuberek tevékenysége, mind az e-sport számomra eddig ismeretlen volt. A rendezvény azt is megmutatta, hogy a felnövekvő generációk számára milyen fontosak a számítógépes játékok. Az irántuk megmutatkozó érdeklődés a készségfejlesztés terén így komoly potenciált rejthet magában.

A rendezvény ugyanakkor a bennük rejlő veszélyekre is rávilágított. A saját példámon tapasztalhattam meg, hogy milyen szorongást képes kelteni a befogadóban, ha a szükséges információ és támogatás nélkül vág bele a játékba. S sajátos módon a képernyő előtt ülő játékos magányát is átélhettem: a standoknál a személyes jelenlét hiánya megmutatta, hogy mennyire fontos lenne, hogy legyen kivel megbeszélni, amit a játék során átél az ember.

Ezért úgy vélem, hogy a számítógépes játékok megkövetelte összpontosítást, figyelmet és gondolkodást megfelelő keretbe kell foglalni. A vetélkedés természetesen együtt jár a győzni akarással, a küzdelemmel, azonban teljességgel indokolatlan, hogy a versenyszellem a kíméletlen fegyveres harc terepén bontakozzék ki. S azt is el kell kerülni, hogy a játékosban tudat alatt az a képzet alakuljon ki, hogy minden pótolható, kicserélhető, mert a való élet nem játszható vissza.

Az e-sport fokozatosan teret hódít, sportágként való elismerését a magyar kormány is támogatja. Ebben a helyzetben különösen is fontos, hogy a technológiai lehetőségekkel úgy éljünk, hogy az az emberi személyiség kibontakozását hathatósan segítse.

Írta: Szalacsi Szabolcs

Október 16-tól 20-ig részt vettem egy tréningen Norvégiában, Utøya szigetén. Az egy hetes kurzust a European Wergeland Center szervezte az Európa Tanács támogatásával azzal a céllal, hogy a No Hate Speech Mozgalom keretében kidolgozott „We Can” kézikönyvet és használatát megismertesse a résztvevőkkel. A kézikönyv az alternatív- és ellen narratívák kidolgozásához ad útmutatást, amivel a gyűlöletbeszédet tápláló sztereotípiák ellen vehetjük fel a harcot. Ez alatt az egy hét alatt sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit fogok hazatérés után elmesélni erről a tréningről. Végül úgy döntöttem, hogy a száraz technikai részletek helyett elsőként azt osztanám meg veletek, hogy milyen volt megérkezni a szigetre.

Utøya szigete sokunknak ismerős lehet a hírekből. 2011. július 22-én hatvankilenc diák vált Anders Breivik terrorista akciójának áldozatává ezen a helyen. Az Oslo kormányzati negyedében elkövetett robbantás és a Munkáspárt ifjúsági szervezetének nyári táborát célpontként választó terrorakciója tisztán ideológiai indíttatású volt. Azonban ebben a beszámolóban nem az ideológiák harcát szeretném kiemelni, hanem a norvég emberek hozzáállását, amelyből talán a legtöbbet tanultam ezalatt az egy hét alatt. A tréning első napján gombóccal a torkomban jártam végig a szigetet, ahol a trénerünk Ingrid pontos leírást adott az eseményekről. Szinte láttam magam előtt az életükért futó fiatalokat. A legtöbb épület le lett rombolva a sziget újranyitásakor, kivéve a régi ebédlőt. A golyókkal átitatott falak köré egy tanulócentrumot hoztak létre, ahol egy emlékkiállítás vezet át percről-perce az eseményeken. Az első nap végén nem éreztem mást csak dühöt. Dühös voltam, hogy eljöttem erre a szigetre tanulni, ismerkedni, és tapasztalni. Dühös voltam, hogy a szigetet újranyitották, és újabb fiatalok százai jöhetnek ide tanulni, ismerkedni, élni. Élni, amitől Breivik hatvankilenc embert fosztott meg ezen a helyen.

Habár a felejtés gondolatmenete nem kapcsolódott túlzottan a tréning témájához, azonban úgy érzem, hogy a tanulási folyamatomhoz rengeteget hozzáadott. Ez alatt az egy hét alatt sok érdekes embert megismertem, akikkel különböző dilemmákat feszegettünk. Ezekről a következő postomban fogok beszámolni nektek.

Írta: Angeli Viktória