Felejtés és emlékezés Utøya szigetén
Október 16-tól 20-ig részt vettem egy tréningen Norvégiában, Utøya szigetén. Az egy hetes kurzust a European Wergeland Center szervezte az Európa Tanács támogatásával azzal a céllal, hogy a No Hate Speech Mozgalom keretében kidolgozott „We Can” kézikönyvet és használatát megismertesse a résztvevőkkel. A kézikönyv az alternatív- és ellen narratívák kidolgozásához ad útmutatást, amivel a gyűlöletbeszédet tápláló sztereotípiák ellen vehetjük fel a harcot. Ez alatt az egy hét alatt sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit fogok hazatérés után elmesélni erről a tréningről. Végül úgy döntöttem, hogy a száraz technikai részletek helyett elsőként azt osztanám meg veletek, hogy milyen volt megérkezni a szigetre.
Azonban a düh napról napra elszállt. A norvég trénerekkel és résztvevőkkel való beszélgetések során értettem meg, hogy a szigetet nem a felejtés miatt nyitották újra, hanem az emlékezés miatt. A norvég közbeszédben heves viták alakultak ki a terrorakció után. Mi legyen az elkövetővel? Érdemel-e fair tárgyalást egy ilyen kegyetlen ember? Mi legyen a szigettel? Bezárják örökre vagy nyissák újra és legyen ez egy hely a jövő nemzedékeinek, ami emlékezteti őket arra hova vezet a gyűlölet? És a norvégok döntöttek. Döntöttek, hogy kilépnek a gyűlölet köréből. A megbocsájtást és a szembenézést választották. Ekkor világossá vált számomra, hogy a megbocsájtás nem egyenlő a felejtéssel és a gyengeséggel. Épp ellenkezőleg, mi sem könnyebb annál, minthogy bent maradjunk a körben felszabadulást keresve, s így az erőszak csak újabb erőszakot, és gyűlölködést szül. Azonban rendkívüli erővel, tartással és szembenézéssel ez a kör megszakítható. Ez az érzés felszabadít minden fájdalom alól, és ez a választás minden ember és társadalom előtt ott áll.
Utøya szigete sokunknak ismerős lehet a hírekből. 2011. július 22-én hatvankilenc diák vált Anders Breivik terrorista akciójának áldozatává ezen a helyen. Az Oslo kormányzati negyedében elkövetett robbantás és a Munkáspárt ifjúsági szervezetének nyári táborát célpontként választó terrorakciója tisztán ideológiai indíttatású volt. Azonban ebben a beszámolóban nem az ideológiák harcát szeretném kiemelni, hanem a norvég emberek hozzáállását, amelyből talán a legtöbbet tanultam ezalatt az egy hét alatt.
A tréning első napján gombóccal a torkomban jártam végig a szigetet, ahol a trénerünk Ingrid pontos leírást adott az eseményekről. Szinte láttam magam előtt az életükért futó fiatalokat. A legtöbb épület le lett rombolva a sziget újranyitásakor, kivéve a régi ebédlőt. A golyókkal átitatott falak köré egy tanulócentrumot hoztak létre, ahol egy emlékkiállítás vezet át percről-perce az eseményeken. Az első nap végén nem éreztem mást csak dühöt. Dühös voltam, hogy eljöttem erre a szigetre tanulni, ismerkedni, és tapasztalni. Dühös voltam, hogy a szigetet újranyitották, és újabb fiatalok százai jöhetnek ide tanulni, ismerkedni, élni. Élni, amitől Breivik hatvankilenc embert fosztott meg ezen a helyen.
Habár a felejtés gondolatmenete nem kapcsolódott túlzottan a tréning témájához, azonban úgy érzem, hogy a tanulási folyamatomhoz rengeteget hozzáadott. Ez alatt az egy hét alatt sok érdekes embert megismertem, akikkel különböző dilemmákat feszegettünk. Ezekről a következő postomban fogok beszámolni nektek.
Írta: Angeli Viktória